Teréz Anya ma meghalt...

Akik ismernek egy kicsit közelebbről, azok szoktak Teréz anyának hívni, mert ha segíteni kell valakinek valamiben én biztosan megteszem. Volt ez idáig. De sajnos már a sokadik jelzést kapom ezzel kapcsolatban, hogy segíteni is csak megfelelő elővigyázatossággal lehet, mert visszaélnek vele.
És hogy mi köze van ennek a fotózáshoz és a blog eddigi témáihoz? Az, hogy ma legnagyobb megdöbbenésemre egy roppant kellemetlen dolgot tapasztaltam. A sok víz és hó miatt az utóbbi időben nem volt lehetőségem kimenni a nagyon komolyan és nagy szeretettel épített madárleshez, amit két ismerősömmel együtt építettünk, majd később a családom is segített komfortosabbá és vízhatlanná tenni.

Építés alatt:

Igazi kis les, etetővel, ami itatóvá is átalakítható a nyári hőségben.

Az itató és a csodálatos környezet:



A tavalyi évben egész télen etettem a madarakat és sok szép fotót is készítettem róluk, de egy idő után feltünt, hogy a következő etetésre szánt napraforgót valaki ellopta. Erre is találtunk megoldást a földbe ástunk egy gödröt és abba tettük a vödröt, amiben a magok voltak és gyeptéglával takartuk el.

Volt forgalom rendesen:

Nem találták meg. Majd eltünt egy-két takaró, amik a hosszú várakozásban sokat segítettek főleg a téli -10 fokban.
A lényege az egész eddigi leírásnak, hogy ezt a lest egy hajléktalan teljesen tönkre tette. Ott aludt és rendezkedett be, de nem kellett volna ezért mindent tönkre tennie. Az itatót szétszedte, felborította valószínűleg tüzelőnek, a les oldalfalait is szétbontotta és minden az etető díszitéséhez használt mohás követ és fát szétdobált. Mindenhol koszos szivacsok és bűz. Találtam kidobott lőkhárítót és a tetőn egy kidobott kormányt - nehezéknek. A fólia leszaggatva, siralmas látvány volt az egész a szó legszorosabb értelmében. Én sem bírtam ki könnyek nélkül. Nagyon szerettem azon a csodálatos helyen fotózni, minden olyan tökéletes volt. Most ennek is vége.
És itt jön a képbe Teréz anya jósága. Én mindig segítettem ezeken az elesett embereken, de a múlt héten az egyik útmenti kéregető leköpte az autómat, mert tényleg nem volt egy fillérem sem és most ez. Ennyi nekem egyenlőre elég volt, hogy nem kell mindenkin segíteni.
A les mellesleg a saját földemen, tehát magán területen volt!!! Már semmi és senki sincs biztonságban.

Ime a mostani állapot:

Alcsút és az arborétum...

Ahogyan igértem, tegnap "elleptem" az arborétumot. Nagy reményekkel és egy közel 20 kilós felszereléssel lépkedtem a csodálatos napsütésben. Néhány méter után találkoztam egy fotóssal, aki közölte velem, hogy már nyílnak a hóvirágok és már van is a kerítés mellett egy-két fotós, aki próbálkozik. Akkor nézzük meg, gondoltam, nyíltak valóban, de csak néhány szál és nem voltak igazán még kinyílva, hogy jó fotót lehessen készíteni, inkább több egy kupacban levő bimbó volt.

Aztán feladtam és mentem tovább. Megígértem, hogy lefotózom a kastélyt a mostani állapotában és ezzel a projekttel foglalatoskodtam. Ez a kép készült.


Fénykorában csodálatos lehetett ez az épület, de sajnos nem sok maradt belőle.

Aki járt már az arborétumban az tudja, hogy van egy csodálatos tó a kert közepén. Ide is ellátogattam, de nem volt valami szívderítő a látvány. A beteg és veszélyessé vált fákat kivágták a tóparton és a vízben, a jégen és mindenhol a parton, ennek a munkának a maradványai látszódtak.



Sokáig üldögéltem az egyik farönkön és néztem a madarakat, akik még bátrabbak voltak és a "kedves, üvöltöző gyerekek és apukák" ellenére is maradtak. Pedig tudom, hogy rengeteg szép madár van itt csak hát ahhoz ugye csend és nyugalom kell.:(
Amiket láttam egy-egy pillanatra: rövidkarmú fakusz, kék cinege, barát cinege, széncinege, rigó és őszapó. Sajnos fotót csak az őszapóról tudtam készíteni.


Mikor eluntam, ezt a szélmalom harcot, tovább indultam és nézelődtem még egy kicsit.
A kápolna mellett találtam egy nagy területen téltemetőt, aminek nagyon megörültem, mert remélem ennek a virágnak a megjelenése már tényleg, a hosszú tél a végét jelenti.

A kápolna.

A csodálatos téltemető virágok.




Lassan zárt az arborétum is elindultam hazafelé. Azért nem sikerült azonnal haza jönnöm, mert útközben van egy halastó és éppen ment le a nap. Nem bírtam ki, hogy ne időzzek el ott is egy kicsit. Csodálva a naplementét, a vizet a jeget és a fényeket.

Ezek után értem haza, fáradtan, sárosan, éhesen, de nagyon szép élményekkel. Rájöttem, hogy szeretek egyedül lenni, szeretek fotózni és szeretek egyedül is fotózni a saját ritmusomban a saját érdeklődésemnek megfelelően.

Szinkron...

Meg kell állapítanom, hogy ez az a dolog, ami hiányzik az életemből. Természetesen minden területen, de ezt nem részletezném, most inkább csak azt a részét, ami a fotózással kapcsolatos.
Eddig sok lehetőségem adódott különböző témák fotózására: nagyvadak, darvak, madarak...de kinlódtam, mert nem volt megfelelő objektívem és egyéb felszerelésem, amivel szuper képeket lehetett volna készíteni a rendelkezésemre álló alkalmakkor. Azután kaptam egy szuper jó objektívet, egy 150-500-as telét és a lehetőségeim megsokszorozódtak már ami a technikát illeti. De most meg, hely, esemény vagy fotóstárs nincs...
Ezért, itthon ülök a szobába többnyire, nézem az objektívet és elképzelem, hogy ha ez két évvel ezelőtt is a kezembe lett volna, milyen nagyszerű képeket lehetett volna készíteni.
De nem csak az objektív került azóta a birtokomba, ami segíthetne, hanem az állványomat is sikerült terepmintássá varázsolnom, az álca ruháim is gyarapodtak...szinte minden meg van, a lehetőségen kívűl.

Hát most mit tegyek?
Talán profilt kellene váltani és eladni az összes felszerelést, ami erre a célra jó és helyette berendezkedni mondjuk a makró fotózásra. Az egyedül is simán megy és akár egy zsebkendőnyi területen is csodás dolgokat lehet találni.